A rovásírás, mint iskolai tananyag
(szemelvény a Táltos rovás, hadi rovás című könyvből)
Thelegdi János 1598-ban elkészült Rudimentája óta a rovásírásról századokon keresztül nem született komolyabb ismeretterjesztő munka. Sok tudósunk (pl. Bél Mátyás, Bod Péter stb) foglalkozott ugyan vele, de csak mintegy érintőlegesen, mellékesen említik meg műveikben. Érdemes lett volna komolyan venni Thelegdi János könyvecskéjét, már csak azért is, mert a kor jeles tudósa, Baranyai Decsi János 1598. március 5-én kelt levelében a következőket írta Thelegdinek:
„A magam részéről méltónak ítélem e betűket nemcsak arra, hogy valamennyi iskolánkban tanítsák, hanem arra is, hogy minden rendű honfiaink, gyermekek, ifjak, öregek, asszonyok, nemesek, parasztok, egyszóval: akik csak magyaroknak akarják magokat megneveztetni, megtanulják.”
Az igazán komoly, tudományos feltárás és ismeretterjesztés a XIX. században kezdődött.
A század derekán Szabó Károly kolozsvári egyetemi tanár ismertette rendszeresen az Erdélyben fellelhető emlékeket, majd a század végén jelent meg Fischer Károly Antal átfogónak tekinthető munkája: A hun-magyar írás és annak fennmaradt emlékei.
A XX. század hajnalán Sebestyén Gyula két könyvben is foglalkozott a rovásírással (Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás, 1909; A magyar rovásírás hiteles emlékei, 1915.)
A század derekán Németh Gyula, Magyar Adorján és Csallány Dezső munkásságát kell megemlíteni, majd a század végének egyik legnagyobb alakja Forrai Sándor, akinek rendkívül alapos munkája, Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig 1994-ben jelent meg.
E könyvnek nem célja a történeti áttekintés, erre a rövid és hiányos ismeretetésre csupán azért volt szükség, hogy bizonyíthassam: az ősi magyar írás oktatásának helye van a nemzeti tananyagban!
Őseink írástudása nem légbőlkapott hipotézis, hanem régészetileg bizonyított tény.
Fischer Károly Antal idejében még viszonylag nem sok emlék állt rendelkezésre, de már ő is sikeresen bizonyította, hogy az írás nemcsak Erdélyben, a székelyek közt dívott, elterjedten használták a rovásjeleket az egész Kárpát-medencében.
Az írástörténeti kutatások nagyszerű eredményeinek fényében szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ősi írásbeliségünk iskolai oktatása siralmas, sőt felháborító összképet mutat.
A bevezetőben három anyagot mutatok be: egy általános iskolai, egy szakmunkásképző, és egy középiskolai tankönyvet.
Az anyag áttekintése nem minden tanulság nélküli.
Az 1. ábra a tanköny egy teljes oldala. A tanköny adatai:
Környeiné Gere Zsuzsa, Reegnné Kuntler Teréz: Tér-forma-szín.
Rajz és vizuális kultúra, Általános iskola 5–8. évfolyam.
Nemzeti Tankönyvkiadó 2001.
A tankönyvben egyetlen mondat utal ősi írásbeliségünkre, a képaláírás: székely-magyar rovásírás (Magyar Adorján által).
 Az ábrán látható ábécé négy évfolyam tananyaga. Ennyit tudhat meg egy magyar általános iskolai tanuló ősei íráshagyományáról!
A könyv készítőinek dícséretére legyen mondva, hogy nem lett volna kötelességük a rovásábécét ismertetni, ők legalább ennyit megtettek. Egyéb általános iskolai tankönyvekben (irodalom, történelem) nem találkoztam a magyar írásbeliség oktatásának szándékával.
Rosszabb a helyzet a szakmunkásképző iskolákban. Egyetlen tankönyvet találtam, amely egyáltalán foglalkozik a magyar írásbeliséggel, de mindenki jobban járt volna, ha a szerző elhallgatja a tanulók előtt saját, ezirányú ismereteit.
A tanköny adatai: Sipos Sándor: Irodalom 9. A szakképző iskolák 9. osztálya számára. Második, átdolgozott kiadás 2000. Szerző: Sipos Sándor középiskolai tanár, lektor: Herpai Imre. Pedellus Novitas Kiadó Debrecen.
Idézet a könyvből:
„A magyarság a honfoglalás előtt nem ismerte az írást, hacsak nem számítjuk az ún. rovásírást, mely a pusztai népek körében volt használatos. Ez a kőbe, fába vésett (rótt) jelekből álló írás viszont nem volt alkalmas hoszszabb szövegek készítésére A kereszténység felvétele (1000 körül) az európai kultúra elterjedését is jelentette. Az írásbeliség elterjedését az államszervezet kiépülése is siettette”.
A szöveg mellé ezúttal nem mellékelek ábrát, mert nem érdemes. A könyvben a rovásábécé csupán illusztrációként szerepel.
A fenti szöveghez csupán annyit fűzök hozzá, hogy ha egy ábécé maradéktalanul lefedi a hozzá rendelt nyelv teljes hangtartományát, akkor ezzel az ábécével bármilyen hosszúságú szöveg lejegyezhető.
Nagy szerencséje a leendő szakmunkás-fiatalnak, hogy a második, átdolgozott kiadásból szerezheti meg a szükséges ismereteket.
A középiskolai történelemkönyv ábráit csemegének szánom.
A könyv adatai: Száray Miklós: Történelem I. Középiskolák
Nemzeti Tankönyvkiadó 2001. 6., átdolgozott kiadás
Bírálta: Bollók János, Hegyi W. György, Párdányi Miklós
Ahhoz képest, hogy már hat ízben átdolgozták és láthatóan sokan bábáskodtak felette, mindjárt a 10–11. oldalon feloldhatatlan ellentmon dásba ütközünk.
A szerző a következőt írja a Neander-völgyi emberről: „Jelenleg a tudomány a mai ember egy kihalt változatának tartja. 50 000 évvel ezelőttig követhetők nyomai.”
A következő oldalon már a mai emberrel foglalkozva ezt olvashatjuk: „A mai ember továbbfejlesztette az eszközöket (...), s feltalálta az íjat és a nyilat.”
Nem volna semmi baj, ha ennek az oldalnak a jobb felső sarkában nem volna egy sziklarajz. A képaláírás szerint „A Neander-völgyi ember vadászata.” (2. ábra.).
Amint azt az építőipari munkásoktól tudjuk, minden szerszám elsősorban sörnyitó, az alakok kezében látható eszközöket azonban én mégiscsak íjnak nézem. Akkor végülis ki a feltaláló?
Ezek után óhatatlan, hogy az ember kellő óvatossággal lapozza az egyébként tetszetős kiadványt, s a 195. oldalon kiderül, hogy az óvatosság nem volt alaptalan. Itt ír a szerző a rovásírásról. Nem akarok szándékos rosszindulatot feltételezni a tankönyv készítőinek és lektorainak részéről, de nagyon nehéz naívnak maradni. A harmadik ábrát szemlélve talán érthetővé válik, hogy miért.
Először is elemezzük ki a kérdőjel melletti szöveget: „Kiktől és mikor vehette át a magyarság a rovásírást? Milyen körülmények között maradhatott fenn a XVI. századig? A mellékelt ábécé segítségével fejtsük meg a szöveget!”
A nagyalakú (A/4), 230 oldalas tankönyvben mindössze az ábrán látható mennyiségű anyagot találtam az ómagyar írásbeliségről.
A két kérdésre a diák nem tud egyértelmű választ adni, mert erre nézve a könyvben konkrét támpontot nem találtam. A kérdések feltevése alapvetően hamis. A szerző tényként kezeli az írás átvételét, azaz semmiképpen sem lehet magyar fejlemény. (Ha már a szavainkat kölcsönöztük, miért ne jártunk volna el hasonlóképpen a betűkkel is?)
A második kérdésre is c sak rossz választ lehet adni, hiszen a rovásírás napjainkig fennmaradt!
Mielőtt eleget tennénk a szerző harmadik mondatbeli felszólításának, nézzük meg figyelmesen a közölt ábécét. Amit elsőre megállapíthatunk, az az, hogy hasonlít ugyan – talán az elrendezés és a jelek egy részének grafikai képe miatt – a nikolsburgi jelkészletre, de nem az! A második megállapítás, hogy ilyen magyar ábécé nem létezik, és soha nem is létezett. Ezt az ábécét kénytelen vagyok az ismert ábécék alapján összeállított, sajátos jelkészletnek tekinteni.
Alapvető rovásismeret hiányában a mellékelt „ábécé” alapján a vállalkozó kedvű diák soha az életben nem fogja tudni megfejteni a feliratot, mert legalább két információ hiányzik:
1) a felirat jobbról balra olvasandó, és
2) a feliratban betűösszevonások (ligatúrák) is szerepelnek.
Ezek után kész csoda, hogy mind általános, mind középiskolás diákokkal találkozhatunk a rovásversenyeken!
Előzményképpen három iskolatípus három különböző tankönyvét vizsgáltuk meg. A tankönyvekből szerezhető információt tömörítés nélkül, az anyag teljes terjedelmében közöltem az előző oldalakon.
Így már megértheti a tisztelt olvasó, hogy ősi írásbeliségünk fenntartásával és továbbadásával miért foglalkoznak nemzetüket féltő és szerető „amatőr történészek.” Mert kell, hogy foglalkozzanak vele valakik!
Ezt a múltat nem szégyellnünk kellene, büszkén vállalhatjuk!
Emelt fővel és nem önmagunkat megtagadva kell elfoglalni helyünket az Európai -Unioban, mert a földrész népeinek túlnyomó többsége a mi őseinktől tanulta az írás tudományát, s addig nem nyughatunk, amíg az ó-magyar írásbeliséget megfelelő terjedelemben, hozzáértő pedagógusok nem tanítják a magyar iskolákban.
Szerencsére már vannak ilyen lelkes pedagógusok, és vannak történészeink is, akik komolyan veszik az iskoláskorúak képzésének fontosságát.
Már megszülettek és a könyvesboltokban kaphatóak az alternatív történelemkönyvek. A László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület gondozásában, dr. Bakay Kornél főszerkesztésében 2004-ben megjelent 5. osztályos, valamint 2005-ben megjelent 6. osztályos történelem tankönyv óriási űrt tölt be a magyar oktatásügyben, s reménykedhetünk, hogy előbb-utóbb keresni fogják a történelem felelős oktatói is. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az ábrán látható ábécé négy évfolyam tananyaga. Ennyit tudhat meg egy magyar általános iskolai tanuló ősei íráshagyományáról!
dásba ütközünk.
sak rossz választ lehet adni, hiszen a rovásírás napjainkig fennmaradt!
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum