A rovásírás tanulóit (oktatóit is) talán a két K betű ( és ) használata bizonytalanítja el a legjobban. Az idők folyamán elméletek sokasága született az ellentmondások feloldására, de egyik elmélet sem bizonyítható az írástörténeti emlékek alapján.
Régi ábécékben az aK () „vég K”-nak („K finale”) van meghatározva, máshol a mély hangrendű szavakban javasolják a használatát. Magyar Adorján, Sebestyén Gyula csak szó végén javasolja, Forrai Sándor, Libisch Győző, Für Zoltán mély hangrendű szavakban.
Itt és most fontos megemlítenem, hogy az 1600 utáni keltezésű ábécék lejegyzői ismerték  Thelegdi János művét, a Rudimentát. Ezt Sebestyén Gyula meggyőzően bizonyítja (Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás, 1909).
Akármelyik elméletet fogadjuk el helyesnek, előbb-utóbb értelmezési problémákba ütközünk. A legrövidebb levél megírása során is hamar rájövünk, hogy nem maradhatunk következetesek.
Ha az aK () jelet csak szó végén használjuk, felborul a hangrendiség pl. a hisszüK, visszüK, játéK, kériK szavakban
().
Ha az eK-t (k) csak szó közben használjuk, mit kezdünk a következő szavakkal: JaKab, laKatos, lyuKas, farKas, fazeKas stb.
()?
Ebben az esetben nincs értelme a hangrendi megkülönböztetésnek: aK, eK.
Nézzünk egy másik példát, ahol a hangrendiséget vesszük alapul:
Nem ütközünk nehézségbe addig, amíg csak mély vagy magas hangrendű szavakat írunk, de a vegyes hangrendű szavaknál már igencsak törhetjük a fejünket: béKa, eKKor, beKap, tájKép, aKéppen stb.
A béKa szót még le tudom írni akár az egyik, akár a másik K-t használva, , de az eKKor-t, ha következetes akarok lenni, csak így: . Ez pedig már esztétikai probléma!
Ennél a szónál 100 olvasó közül 100 biztosan felkapja a fejét, és elmereng a megoldás furaságán. Ezt az esztétikai problémát csak úgy tudom megoldani, ha betűkettőzéskor csak egyféle K-t használok: . Ez viszont nem felel meg a hangrendiség szabályának.
Nincs mese, segítségül kell hívnunk a régi mestereket, ők mit írnak a két K használatáról, és hogyan alkalmazták a gyakorlatban a hangrendiség szabályát?
A kérdést már Thelegdi János fontosnak tartja megemlíteni, írásmutatványt is közöl. Az 1598-ból származó Rudimenta 3. oldalán két szón mutatja be az jel használatát: „aKor” és „adnaK” (1.ábra). A példából világos, hogy ezt a jelet akkor használjuk, ha a szóban a K-t „A” betű előzi meg. Thelegdi János viszont nem ezt mondja! A következőt írja: „Miben különbözik a és ? Semmiben sem különböznek azon kívül, hogy a szavak elején és végén, ha »A« magánhangzó következik utána, kényelmesebben használható és a szó végén mindig megrövidíttetik.” A 4. oldalon közli a Miatyánk rovásátiratát (2. ábra), s mindenhol, még a mélyhangrendű szavakban is jelet használ, mint pl. az „atyánk” szóban. Az első ábra szövegrészletéből látható, hogy Thelegdi nem foglalkozik a K(vég) és K(köz) meghatározásokkal, mindenhol, mély és magas hangrendű szavakban, szó elején és szó végén egyaránt az eK jelet használja.
A példákból kitűnik, hogy nem létezik a K(vég) és K(köz) szabálya sem, de azt is észrevehetjük, hogy az írásmutatvány és a hozzá fűzött magyarázat között komoly ellentmondás van, az írásmutatványban ugyanis a magyarázattal ellentétben a K-t mindkét esetben megelőzi az „A” betű. Thelegdi János tehát – vagy a Rudimenta másolója – bizonyosan tévedett!
Az 5. oldalon olvashatjuk a Hiszekegyet (3. ábra). A 10. sor utolsó szavában, a „holtakat” szóban jel helyett jelet találunk!
Az eddigiek alapján tehát leszögezhetjük, hogy a mély hangrendűség szabályát a legelső rovástankönyv szerzője nem ismerte, de az betűt nem alkalmazta a szavak végén sem, azaz nem tett különbséget K(vég) és K(köz) között.
Akkor sem leszünk okosabbak, ha nem a szabályalkotókra hallgatunk, hanem a gyakorló rovókra.
A konstantinápolyi feliratban az jel csak szó végén fordul elő, az szó közben is. Igaz, a rovó legalább annyiban következetes, hogy az aK-t mély hangrendű, az eK-t magas hangrendű szavakban alkalmazza.
A dálnoki templom feliratában szó közben és szó végén is csak eK jel van. A felirat máig megfejtetlen, tehát nem ismerjük a szó vagy szavak hangrendjét. Csupán annyit tudunk bizonyossággal megállapítani, hogy a rovó itt sem tett különbséget K(vég) és K(köz) között.
Kérdésünkre nem ad választ az erdélyi nagy botnaptár rovója sem.
Magas-, mély- és vegyes hangrendű szavakban (KüsKarácson, SzenKereszt, LuKács, PirisKa), szó elején és szó végén (Király, Kána, Kalifás, BenedeK, aprószenteK, hálát agyunK) egyaránt az -t használja, egyedül a háromszor előforduló JaKab szóban találkozunk az jellel. Ebből az egy szóból azonban nem lehet általános érvényű szabályt alkotni (illetve a későbbiek folyamán – segítségül híva Thelegdi Jánost és a konstantinápolyi feliratot is – mégis megkíséreljük).
Ha kérdésünkre nem ad választ a botnaptár sem, akkor semmi! Ez az írástörténeti emlékünk több mint 200 szót tartalmaz, tehát alkalmas volna szabályalkotásra, de láthattuk, hogy sem a botnaptár rovója, sem az első rovástankönyv megalkotója, Thelegdi János nem tudtak következetesek maradni a két K használatában. Ez a mondat természetesen csak abban az esetben igaz, ha hiszünk a szabályalkotóknak!
A fentiek alapján elmondható, hogy a rovó nem követ el hibát akkor, ha mindkét K betűt egyaránt használja magas és mély hangrendű szavakban, szó végén és szó közben is.
Ez viszont lehetetlen! Ha ábécénkben a két K betű jelenlétét semmiféle szabály nem indokolja, akkor miért van mégis aK betűnk az eK mellett? Ennek okára az újkeletű szabályok nem adnak magyarázatot, ezért máshol kell keresgélnünk.
Az erdélyi nagy botnaptár Marsigli-féle másolatában csak a háromszor előforduló Jakab szóban találtam jelet, a többi szóban, a mély hangrendűekben is, szó elején és végén csak jelek olvashatóak.
Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy míg az eK jelet megtaláljuk mind a magas, mind a mély és vegyes hangrendű szavakban, addig az aK jel csak mély hangrendű szavakban fordul elő, de itt is aránytalanul többször használják a rovók az eK jelet. Miért?
Ha Thelegdi János tévesnek bizonyult mondatát kiigazítjuk, összhangba kerülünk az általa közölt írásmutatvánnyal, de látni fogjuk, hogy a többi alkalmazással is!
Az „A” betű nem követi, hanem megelőzi a K-t: aKor, adnaK. .
            

Ennek fényében megvizsgálva a konstantinápolyi feliratot (4. ábra), két olyan szót találunk, amelyekben az aK jel előfordul: írtaK, várattaK – . Vegyük még hozzájuk a nagy botnaptár ide vonatkozó részletét: JaKab – .
A példákból megállapíthatjuk, hogy az aK jel nem betű, hanem szótagjel!
Thelegdi János tévedése a sorvezetés irányából magyarázható. A Rudimentát latinul írta, jobbra tartó sorvezetéssel. A rovásírás sorvezetése ezzel ellentétes. Ezt a tévedést az tudja igazán megérteni, aki egyidőben váltakozva használja a kétféle írást. Ha most visszalapozunk az 1. ábrához, láthatjuk, hogy a K-t valóban nem megelőzi, hanem követi az „A” betű, amennyiben a latinbetűs sorvezetést vesszük alapul.
A szerzők tévedése más okra vezethető vissza:
1) A többi állandósult ligatúránkkal és hieroglif jelünkkel ellentétben ez a jel nem két vagy több mássalhangzót tartalmaz, hanem egy magánhangzót (esetünkben az „A”, és csakis az „A” magánhangzót!) és egy mássalhangzót, s mivel minden magyar mássalhangzó segédhangzóval együtt („E”) ejtendő ki, ezért a  szótagjegyet betűnek vélték, de többi betűnkkel ellentétben mély hangrendű jelnek határozták meg. Csakhogy a magyar ábécé nem ismer mély hangrendű jeleket, érthetetlen, hogy ez az apróság mégsem tűnt fel senkinek!
2) Thelegdi János maga sem volt tisztában a jel használatával, erre enged következtetni a két példaszó. Az ábrán látható, hogy mindkét esetben kiírta a szótag „A” betűjét is, ebben az esetben viszont nincs értelme az „idegen” K használatának.
Ő maga írja a magyarázatban, hogy „a szó végén mindig megrövidíttetik”, ennek ellenére a példaszó (adnak – ), nem rövidíttetik meg.
Thelegdi János legnagyobb tévedése volt (számtalan érdeme mellett), hogy ezt a jelet az ábécé jelei között ismertette, s nem vette észre különleges helyzetét, holott ismerte a kísérő jeleket, idézett művében említést is tesz róluk. A később élt szerzők mind az ő tévedését másolják akkor, amikor ábécéikben az K jelet is feltüntetik.
Érdekes, hogy Sebestyén Gyula felismerte a jel szótagjel voltát, idézett művében a következőket írja: „A kalmár szó tehát annak bebizonyítására szolgált, hogy a szókezdő »ka« szótag már nem jelezhető azzal a szó kezdő és szóvégző »ak« szótagjeggyel, melyet a későbbi írók csak tévedésből neveztek el vég-K-nak.” Lehetséges, hogy a XX. századi szerzők Sebestyén Gyula megállapítását nem vették komolyan, mert az szótagjel minden szerző ábécéjében továbbra is betűként szerepel. Hogyan lehetséges ez?
A Thelegdi Jánost megelőző korokban még nem tettek különbséget ábécé és jelkészlet között. A botnaptár ábécéje vegyesen tartalmaz betűket és hieroglifákat is, különbségtétel nélkül. Ugyanezt látjuk a nikolsburgi pergamenen is. Világos, hogy ez sem ábécé, hanem egy jóval bővebb jelkészlet. Figyelemre méltó, hogy a nikolsburgi kéziratban az jel (K) az UNK (™)  mellett kapott helyet.
Az jellel kapcsolatban azért Sebestyén Gyula is tévedett: nem szókezdő és szózáró jel. Ezt a botnaptár Jakab szava bizonyítja! Ugyan úgy kell használni, mint bármelyik állandósult ligatúránkat, vagy a hieroglif jeleket: szó belsejében és végén egyaránt mindenütt, ahol „AK” szótag van, de használata nem kötelező. Rovásemlékeinkben ezért fordul elő aránytalanul kevesebbszer, mint az .
A Napút ábécéjében már említést tettem arról, hogy az jel –  felépítése folytán – egyedülálló a magyar ábécé betűi között, mert a jelépítő logika nem használja ki a szár alsó végét a jelképzés során (5. ábra.).
         

Ez a logika a próbák során erősnek bizonyult, nyugodtan kivehetjük most már az jelet a magyar ábécéből, s besorolhatjuk az állandósult ligatúrák és hieroglifák közé, mert ott a helye! Indoklás képpen a következőket állapíthatjuk meg, most már pontokba szedve:
1) A Rudimenta születése előtti időkből fennmaradt rovásemlékekben a mély hangrendű szavakban, szó végén és szó elején is aránytalanul többször szerepeltetik a rovók az -t, mint az -t.
2) Ezekben az emlékekben az jel csak mély hangrendű szavakban fordul elő.
3) A mély hangrendű szavakban is csak akkor alkalmazták, ha a K-t megelőzte az „A” betű.
4) Az „AK” szótagban az „A” betűt nem írták ki.
Ebből következik, hogy:
5) az jel tehát szótagjel.
Ha szótagjel, akkor
6) az használata nem kötelező (ld. az 1. pontot!).
A pontokba szedett összegzésből világosan látszik, hogy az jel pontosan úgy viselkedik, mint az állandósult ligatúrák és a hieroglif jelek. Ezeknek legfőbb ismérvük, hogy:
7) használatuk nem kötelező.
8) ott használjuk őket, ahol szótagot válthatunk ki velük.
A 4. és a 6., illetve 1. pont tökéletesen fedi a 7. és a 8. pontot, tehát az K jel nem betű, hanem szótagjegy, de mert képjelnek tűnik, nem állandósult ligatúra, hanem hieroglifa (ak = akasztó).
Végleg száműznünk azonban nem szabad! Gyönyörű, kifejező darabja a magyar jelkészletnek.